Szentbékkálla – Kőtenger
A Balaton-felvidék területén, a Káli-medencében különös, bizarr sziklaalakzatok, kőtengerek hívják fel magukra a figyelmet. Az egyik legszebb és legépebben megmaradt kőtenger Szentbékkálla község határában helyezkedik el.
A mezőn szétszórt, változó nagyságú kőtömbök eredetét sokáig rejtély övezte, kialakulásukról legendák keringtek a helyiek között. A részletes geológiai és geomorfológiai kutatások óta már tudjuk, hogy a kövek anyaga az egykoron itt hullámzott Pannon-tó kavicsos, homokos üledékei, amelyeket a lerakódás után szilíciumban dús, kovás oldatok cementáltak össze és tettek környezetüknél ellenállóbbá. A kovás oldatok eredete még máig sem tisztázott, de az bizonyos, hogy az oldatok nem egyenlő mértékben járták át az üledékeket. Bizonyos részeiket jobban átitatták és ezáltal ott a szemcsék jobban összetapadtak.
A Pannon-tó visszahúzódása óta a külső erők vették birtokukba a területet, amelyek szelektív denudációt végrehajtva pusztították a kőzeteket. A keményebb részek jobban megmaradtak, mintegy kipreparálódtak a környezetükből, míg a puhább egységek lepusztulták és elhordódtak.
A kőtenger név csalóka, hisz nem igazi kőtengerekkel van dolgunk, mert nem a periglaciális klímán jöttek létre. Ezért a szakemberek pszeudo-kőtengereknek hívják az ilyen képződményeket.
Az egyik legszebb és legnagyobb kőóriás az ún. Kelemen-kő, amely több, egymáson elhelyezkedő kőtömbből áll. Tetején egy bizonytalan helyzetű, billegő kő helyezkedik el.
A kövek felszínét változatos mikroformák teszik változatossá: felületükön kerekded bemélyedések, ún. madáritatók, ill. hosszú, keskeny vályúk helyezkednek el, amelyeket a különféle növényi savak oldogattak ki. Helyenként a szél által mozgatott homok karcolási felületei (karcok, fényesre csiszolt felszínek) figyelhetők meg.
Az ellenálló, kemény köveket sokáig bányászták a környéken, mert jó tulajdonságai miatt alkalmasak voltak, pl. malomkő, köszörűkő, stb. készítésére is.
Az elbányászott kőtengerekből mára már csak a szentbékkállai, a salföldi és a kővágóörsi maradt meg, amelyek a Balaton-felvidéki Nemzeti Park védelme alatt álló geológiai, geomorfológiai és tájképi értékek.
Jósvafő – Vörös-tó, Medve-sziklák
Egy tál alakú kis mélyedésben vöröses színű víz gyűlt össze, amelyet Vörös-tónak nevezünk. A tó nem más, mint egy dolinában (töbörben) összegyűlt állandó vizű tavacska, amelynek vizét korábban az ott fürdő marhák felkevertek, emiatt kapta nevét a tó.
A dolina alja a környék dombjainak anyagának lehordódása miatt feltöltődött és feliszapolódott, emiatt a korábbi felszíni vízelvezető forma funkciója megszűnt, fejlődése megállt, dolinató jött létre. A környék vörös színű talajai a kréta-eocén időszakban lezajlott trópusi mállás termékei, amelyek a színüket a vas-oxidtól kapták. Az erősen eutrofizálódó tavat 2002-ben az Aggteleki Nemzeti Park Igazgatósága kikotortatta, megállítva ezzel átmenetileg a feltöltődését.
A tó északi partján különleges formájú sziklák hívják fel magukra a figyelmet, amelyet Medve-szikláknak nevezünk. A sziklák a kréta-eocén trópusi tönkösödés során kialakult kúpkarsztok, amelyek később a saját agyagos málladékukba temetkeztek, ezáltal megállítván saját magukat a karsztosodásban. A kúpocskák évmilliókig pihentek a málladék alatt, s csak a külső erők hámozták ki abból a későbbiek során, s újból megindult a felszínükön a karsztosodás. A sziklák anyaga a triászban kialakult, ún. Steinalmi Mészkő.
Mindkét látnivaló az Aggteleki Nemzeti Park része, amelyek a Baradla Tanösvény keretében kereshetők fel.
Füzér – Várhegy
Hazánk északi határvidékén, a Tokaj-Eperjesi-hegységben, a Hegyköz lágy dombjaiból markánsan emelkedik ki a várrommal koronázott, 552 m magas füzéri Várhegy. A vulkáni kúpot nemcsak a rajta található középkori erősség romjainak felkeresése, hanem egyéb geológiai és geomorfológiai érdekességek miatt is érdemes felkeresni.
Az egész Tokaj-Eperjesi-hegységet, így a füzéri Várhegyet is a miocén időszakban lezajlott vulkánosság hozta létre. Kb. 6 millió éven át ontották magukból a hasadékok a különféle összetételű lávákat és kitöréstermékeket. Ezen vulkánosság hozta létre a füzéri Várhegyet is 13 millió évvel ezelőtt.
A Várhegy anyaga dácit, amely egykoron a vulkán kürtőjében szilárdult meg. A kürtőbe dermedt vulkáni láva körül a puhább kőzetek lepusztultak és a kürtőt kitöltő anyag pedig kipreparálódott a környezetéből. A kemény dácitot a kihűlés miatt repedések járták át, amelyet a külső erők tágítottak tovább, így oszlopos elválású kőzettömbök keletkeztek.
A Várhegy érdekességei közé tartoznak még a szilikát sziklagyepek is, amelyek számos védett növénynek és állatnak adnak otthont.
A hegy tetején egy 13. században épült vár romjai kereshetők fel, amelyen az utóbbi időben állagmegóvási munkálatok indultak meg. Ennek során került például a vár egykori kápolnája tető alá. Itt őrizték rövid ideig a 16. században a királyi koronát is.
A páratlan kilátást is adó Várhegy a Zempléni Tájvédelmi Körzet fennhatósága alá tartozik.
Sámsonháza - Védett geológiai feltárás
A Cserhát keleti részén, a Kis-Zagyva völgyében, a Sámsonházáról Nagybárkányba vezető út mellett egy hatalmas és színpompás egykori kőfejtő sebhelye hívja fel magára a figyelmet.
Az egykori kőfejtő sziklafala kivételes és típusos példája a területen 15 millió évvel ezelőtt, a miocén bádeni emeletében lezajlott rétegvulkáni működésnek.
A terület eredetileg a hatalmas vulkáni felépítményhez, az Ős-Mátrához tartozott, amelyet csak később a Zagyva-völgy bezökkenése választott el attól, így ma a Cserhát keleti részén tanulmányozhatjuk az egykoron lezajlott andezites-vulkanizmust.
A 30-40 m magas feltárásban két lávafolyás ismerhető fel, amelyet szórt vulkáni törmelékekből álló tufaszintek tagolnak.
A vulkáni ciklus robbanásos jellegű kitöréssel kezdődött, amely a fal alsó részén található tufaréteget hozta létre, az ún. „alsó-tufát”, amely rétegzettsége arra utal, hogy valószínűleg a vulkáni por vízbe hullhatott a kialakulása közben.
Az „alsó-tufára” egy sötétebb színű andezit-láva réteg települ („alsó-lávafolyás”), amely azt mutatja, hogy a heves robbanásokkal tarkított időszakot egy csendesebb követte, amely során a vulkáni kráterből láva ömlött a felszínre
A lávafolyást ismét vulkáni törmelékszórás követte („felső-tufa”), ezt pedig ismét lávafolyás szakította meg („felső-lávafolyás”).
A vulkáni rétegsort egy pár méter vastag, fehér színű lajtamészkő zárja, amely szintén a miocén bádeni időszakában keletkezett, sekélytengeri körülmények között. A lajtamészkő sok tengeri élőlény maradványait zárja magába, pl. kagylók, csigák, tengeri sünök, stb.
A terület a Kelet-Cserháti Tájvédelmi Körzet része, ahol kis tanösvény mutatja be a terület földtani érdekességeit és fejlődéstörténetét.
Velencei-hegység – Gránitformák
A Velencei-hegység legszebb és legizgalmasabb felszínformái a gránit lepusztulásához köthető különböző sziklaalakzatok, amelyek Pákozd és Sukoró térségében lelhetők fel a legnagyobb számban.
A Velencei-hegységet a hazánkban a felszínen ritkaságszámba menő gránit alkotja, amely kb. 300 millió évvel ezelőtt, a karbon időszakban képződött és nyomult be a nála idősebb kőzetekbe, mint hatalmas gránit pluton.
Az azóta eltelt több száz millió év alatt a gránitot fedő üledékes köpeny lepusztult és az egykori hatalmas magmakamra kipreparálódott a környezetéből, s a gránit-test a felszínre került.
A gránitot már a megszilárdulása után törések járták át, s erőteljes mállás indult meg a felszíni zónában. Már a kialakuló málladéktakaró alatt megkezdődött a blokkok elkülönülése, amelyet később a külső erők hámoztak ki a málladékból, s ma hatalmas és bizarr kőbástyaként őrzik a tájat.
A legkarakteresebb képződmények a Kocka (lásd fotó), a Pogány-kő és a Pandúr-kő névre hallgatnak, amelyek Pákozd felett találhatók, de hasonló a Sukoró melletti Gyapjaszsák is.
A területet a Pákozdi ingókövek Természetvédelmi Terület védi.
